Posted by: Kovács Péter | May 11, 2009

Mi is ez a világválság, ami körülvesz minket? 3. rész

Forrás: INDEX.hu

Jövő idő III. – A világ újrafelosztása

| 2009. május 6., szerda 22:01 | Frissítve: 2009. május 6.

 

A nagy világgazdasági válság a globalizált kapitalizmus történetének legsúlyosabb strukturális problémája. A gazdaság jelenlegi szerkezete mind a közvetlen inputok (korlátlan mennyiségű látszatpénz, fosszilis energiahordozók) kimerülése, mind a társadalmi környezeti károk (a lokális gazdaság elsorvasztása, externális költségnövekedés), mind a természeti környezetben okozott károk (szeméthegyek, szennyezés, globális felmelegedés) miatt fenntarthatatlan.

A közvélemény szerte a világban döbbent félelemmel szemléli a krízis eseményeit, pedig a válságok a kapitalizmus természetes létezési szakaszai. Olyan természetes harmóniában vannak a gazdasági növekedéssel, mint a kínai filozófiában a jin és a jang, egyik sem létezhet a másik nélkül. A válságban halnak ki az ökonómiai evolúció torzszüleményei (részletesebben lásd: Jövő idő II. – A dinoszauruszok ismét kihalnak). A válság magában hordozza a megújulás, a minőségi fejlődés lehetőséget. Egy hosszan elhúzódó, mély strukturális válság megoldása után akár évtizedekben mérhető fejlődési periódusra lehet számítani – nyilván rövid távú, kisebb szinkronizációs krízisekkel tarkítva.

A politikusok viszont rettegnek a válságoktól. Úgy érzik, a tevékenységük mércéje, hogy el tudják-e kerülni őket. Inkább durva beavatkozásokra szánják el magukat, amelyek sokszor magát a problémát nem oldják meg, csak haladékot adnak a vele való szembenézésre (pl. roncsprémium). A nagy világgazdasági válság hevességében az is szerepet játszik, hogy évtizedes „szőnyeg alá söpört” problémák kerültek most egyszerre a felszínre.Nagy kérdés, hogy a jelenlegi válság csak egy világgazdasági struktúra végét jelenti, vagy esetleg a piacgazdaság alkonyát is? Véleményem szerint a piaci alapmechanizmusokkal nincs baj, de a rájuk épülő termelési, kereskedelemi, pénzügyi rendszer alapvető átalakításra szorul. Az új világgazdasági struktúra vélhetően globálisan olyan szinten lesz korlátozva, az államok mértékben felügyelik majd, hogy sokkal inkább illik majd rá az „államosított gazdaság”, mint a „piacgazdaság” megnevezés.

A világ gazdasági erőközpontjainak helyzete, a nagy világgazdasági válság általi érintettség módja és mértéke nagyon különböző, ezért a válság kezelésére vonatkozó érdekeik és elképzeléseik is eltérnek egymástól. Ahhoz, hogy megértsük az egyes szereplők törekvéseit, meg kell ismernünk jelenlegi helyzetüket.

A válság általi érintettség mértéke az alábbi alapvető tényezőkön múlik:

  • mennyire volt integrált szereplője egy térség a globalizált világgazdaságnak (akár a termelés, akár a fogyasztás, akár a pénzügyi szolgáltatások területén);
  • mekkora a költségvetés külső adósságállománya, és milyen mértékű a háztartások eladósodottsága;
  • mennyi rossz befektetés („toxic assets”) van a nemzeti befektetők tulajdonában;
  • mekkora a tőkefedezeti-alapú öngondoskodás aránya a nyugdíjrendszerben; és
  • milyen hosszú távú lehetőségei vannak energiaigényének biztosítására.

A fenti problémák egy adott régióban, egy konkrét országban differenciáltan jelentkeznek, ezért értelmetlen az a kérdés, hogy mikor ér véget a válság. A globalizált gazdasági kapcsolatok ellenére a válságtól különböző mértékben érintett régiókban eltérő időpontban fog normalizálódni a helyzet. A kevésbé érintetteknél hamarabb, a súlyosabban érintettek számára később. Egy fejletlen közép-afrikai ország lakói lehet, hogy észre sem veszik, hogy válság van a világban.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több világgazdasági szereplő esetében is eltérő a válság általi rövid távú és hosszú távú érintettség módja és mértéke. Oroszországban, például, rövid távon politikai instabilitás várható, de hosszú távon mégiscsak az egyetlen atomhatalom, amelynek az energiaforrásai meghaladják az energiaigényeit. Az EU rövid távon (pl. az USA-val vagy Kínával ellentétben) élvezi a fejlett szociális védőhálónak a társadalmi békét erősítő szerepét, de hosszú távon komoly feszültségekre kell számítania, amikor finanszírozási okokból a juttatások és kedvezmények jelentős részét leépítik majd.

Az Amerikai Egyesült Államok

Jelenleg a világ legerősebb gazdasága, ugyanakkor az USA a nagy világgazdasági válság epicentruma. Részben a válság okozója, részben a legnagyobb vesztese. Az Egyesült Államok értéktermelése a válság révén fog egyensúlyba kerülni a fogyasztásával, és igazodni fog a nemzetközi befolyása a sokközpontú világgazdaságban betöltött tényleges szerepéhez.

A fogyasztásban ez akár harminc százalék feletti csökkenést is jelenthet, a nemzetközi befolyásában pedig Oroszországéhoz hasonló helyzetbe kerülhet, amelynek a katonai ereje messze meghaladja gazdasági súlyát. Az USA gazdagsága a világ többi részének kizsákmányolásán alapult, ami a multipoláris világban már komoly korlátokba ütközik. Az Egyesült Államok saját energiaforrásai teljesen fel vannak tárva, és kimerülőben vannak. Jövőbeli energiaigényét csak katonai erejének felhasználásával tudja biztosítani.

Kétségbeesetten próbálja a korábbi hegemón szerepét biztosító gazdasági folyamatokat feltámasztani. A gazdaság által kitermelt privát látszattőkét most állami látszattőkével helyettesíti. A T-bondok lejegyzése minimális, ezért a kormány a Fed közreműködésével nagy tömegű fedezetlen pénzt pumpál a gazdaságba (a Fed jegyzi le a T-bondokat).

Ennek következtében a költségvetés éves hiánya [1] 3,2%-ról 8,3%-ra, állománya az éves GDP körülbelül ötven százalékára növekedett (24%-os növekedés egy év alatt). Közben a 2009-re előre jelzett vállalkozói adóbevételek 26,6%-kal csökkennek. A két folyamat eredőjeként a költségvetés 2009 végére finanszírozhatatlanná válhat, és államcsődhelyzet alakulhat ki. Magyarországgal ellentétben az IMF túlságosan kicsi egy esetleges amerikai államcsőd elkerülésében való hatékony közreműködéshez.

A gazdaságnak valahogy fel kell majd dolgoznia a gazdaságba pumpált fedezetlen pénztömeget. Ez egyrészt a dollár más devizákhoz képesti elértéktelenedésével, másrészt megugró belső inflációval történhet meg.

Az USA az elmúlt időben példásan kezelte belső etnikai feszültségeit. A válság hatására ez a folyamat megfordulhat, sőt a gazdasági bajokért való bűnbakkeresés következtében antiszemitizmus is felütheti a fejét. Egyesek már az USA esetleges területi feldarabolódásával [2] riogatnak.

Az Egyesült Államoknak az Európai Unióhoz fűződő viszonya meglehetősen ellentmondásos. Egyrészt megpróbálja gazdaságélénkítő intézkedésekre rávenni (pénzpumpálás a gazdaságba), mert egyébként a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokon keresztül a fogyasztásélénkítő költségvetési támogatás jó része az európai termelőket gazdagítja majd. Másrészt legnagyobb gazdasági konkurenseinek egyikét látja benne, ezért lehetőségei szerint megpróbál éket verni a régi Európa és az új Európa közé.

Az Európai Unió

Rövid távon talán a legkedvezőbb helyzetben lévő gazdasági régió a világban. A nagy világgazdasági válság az EU-ban egyelőre csak szokásos – bár igen mély – recessziónak tűnik. Ennek több oka is van. Az európai gazdaság motorjának számító Németországnak változatlanul rendelkezésére áll az EU belső piaca, nem úgy mint Kínának és Japánnak az USA piaca.

Másrészt az egész világon csak Európában van fejlett szociális háló, ami viszonylag védetté teszi a válság okozta nyugtalansággal, politikai instabilitással, közbiztonsági problémákkal, tüntetésekkel, lázadásokkal szemben. Az a szolidaritási szemlélet, ami a korábbi évtizedekben versenyhátrányt jelentett Európa számára az USÁ-val, de főleg Kínával szemben, most, a nehézségek idején átmenetileg előnyt jelent.

Hosszú távon azonban már nem ilyen kedvező a helyzet. Németország autóiparának piacai jelentősen és tartósan zsugorodnak, Kínába irányuló gépipari exportja szinte megszűnt. A világ más gazdasági központjai várhatóan olyan új struktúrákat alakítanak ki, amelyek a jövőben sem veszik figyelembe az európai szociális védőháló finanszírozási költségeit. Az Európai Unió energiabiztonsága katasztrofális. Nincsenek számottevő energiatartalékai, ráadásul energiaimportjának biztosításához nincs saját katonai ereje.

A válság hatására az is szembeötlővé vált, hogy az integrált Európa lényegében nem létezik. Az a laza államszövetség, amelynek a csúcsán egy tehetetlen és eszköztelen bürokrácia élősködik Brüsszelben, nem képes a hatékony és összehangolt együttműködésre. A jelenlegi rendszerben a nagy európai államok vezetői eddig egyetlen közös válságkezelési tervet sem tudtak kidolgozni. Brown, Merkel, Sarkozy mondja a magáét, és megy a saját feje után. A válság mérföldkő lesz: vagy felgyorsítja az integrációt, vagy szétrobbantja az EU-t.

Mindazonáltal az egyes EU-tagállamok helyzete és a válságnak való érintettsége sem egyforma. Minél inkább integrálódott egy ország gazdasága az USA-éhoz, annál súlyosabban érinti ma a válság. A legkedvezőtlenebb helyzetben kétségkívül Nagy Britannia van.

A brit gazdaságában meghatározó volt a dollárövezetbe integrálódott pénzügyi rendszer, a lakosság fogyasztása megalapozatlanul nagy, és hitelből finanszírozzák. Európában a leghosszabb és legmélyebb krízisre Nagy Britannia számíthat. A font euróban mért értéke még a jelenlegi szinten sem tűnik megtarthatónak, a munkanélküliség megállíthatatlanul növekszik. Komoly mozgalom indult a brit munkahelyek megőrzéséért, és ezzel egyidejűleg megjelent az országban az idegengyűlölet is.

Az EU új tagállamai – köztük Magyarországgal – a bűnbak szerepébe kerültek. A régi tagállamok egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy a válságnak belső szerkezeti okai vannak, inkább az új tagállamok sérülékeny gazdaságaiban vélik megtalálni az európai gazdasági bajok forrását. A kelet-európai gazdaságok a befektetők kivonulásával, a források elapadásával, növekvő kamatfelárakkal, lejegyeztethetetlen állampapírokkal szembesülnek.

A dollárövezet országainak (USA, Nagy Britannia) érdeke Európa megosztottsága, ezért „szakértői elemzésekkel” erősítik a „keletről érkező pénzügyi cunami”-tól való félelmeket. Az új tagállamoknak érdekük lenne az összehangolt fellépés, de ismerjük a régiót: erre a történelemban nem nagyon akadt példa.

Kína

A nagy világgazdasági válság közvetett okozója, és lehet, hogy a legnagyobb nyertese is egyúttal. Nem hibáztatható a válságért, csak elfogadta és kihasználta a mások által kialakított játékszabályokat.

Amíg Kína be nem lépett a globális áruforgalomba, a nyugati államok még tudták kontrollálni a globalizáció folyamatait. Kína azonban túl nagy falatnak bizonyult. Olcsó és kiapadhatatlan tömegű munkaerejével dominálja a világ árutermelését. Mára viccesen oda jutottunk, hogy „amit nem Kínában gyártanak, az biztosan hamisítvány”.

A globalizált világgazdaságba való bekapcsolódásával felgyorsult a lokális gazdaságok elsorvadás, a világ energiafogyasztása szinte megduplázódott. Kína révén a globalizáció olyan mértékben teljesedett ki, hogy egyúttal fel is emésztette a tartalékait.

Kína gazdasági gyarmatosítása egy szempontból nagyon speciális volt: nem engedte, hogy feltételek nélkül kizsákmányolják. A tömeges olcsó munkaerő kihasználásának lehetőségéért cserébe technológiákat kért és kapott a fejlett államoktól, amelyeket szinte megrészegítette a korlátlan piac megszerzésének lehetősége.

Önálló és nagyra törő gazdaságpolitikának köszönhetően Kína egyre komolyabb gazdasági tényező, majd lassanként gazdasági szuperhatalom lett. A folyamatot közérthetően és szakszerűen mutatja be például Wolfgang Hirn magyarul is megjelent könyve [3], amely bár 2006-ban íródott, ma időszerűbb, mint akkor volt.

A kínai gazdaság szélsőségesen exportfüggő, ezért rövid távon a válság következményei itt is jelentősek. A GDP növekedése csökken, bár még mindig a pozitív tartományban tartózkodik (6% körüli). A külföldi befektetések 36%-kal estek vissza egy év alatt. A munkanélküliség gyorsan növekszik, a keleti partvidék csődbe ment gyáraiból tömegek költöznek vissza az ország belsejébe. A szociális védőháló teljes hiánya visszaüthet. Kínát a válság nemcsak életszínvonal-csökkenéssel, hanem milliós tömegek lázadásával is fenyegeti.

Kína legnagyobb problémája azonban nem ez, hanem a „dollárcsapda”. Az USA-ba irányuló exportja révén Kína dollár százmilliárdokra tett szert, és ezt a jövedelmet jórészt ott is fektette be. Kína az amerikai költségvetés hiányának legnagyobb finanszírozója, és jelentősek amerikai üzleti befektetései is.

A dollár esetleges összeomlásától veszteségei felbecsülhetetlenek lennének. Az utóbbi hónapokban már alig vásárol T-Bondokat, de mégsem mer-tud határozott lépéseket tenni a dollár leváltására egy mesterséges kulcsvalutával. Egy új kulcsvaluta létrehozatala végső csapást mérne az USA gazdaságára, ami teljesen elértéktelenítené Kína dollárban lévő befektetéseit.

Hosszú távon a legnagyobb kérdés az, hogy a világ nagy fogyasztási központjai beengedik-e a kínai árukat a területükre, vagy sikerül-e a kínai gazdaságot a belső fogyasztásra átállítani? Másik alternatíva egy működőképes ázsiai gazdasági integráció kialakítása lenne, kezdetben, mondjuk, Japánnal és Dél-Koreával, később Indiával és a kistigrisekkel. Kínának mindenesetre piacok kellenek, és mindent meg fog tenni értük a közeljövőben.

Oroszország

Rövid távon Oroszország súlyos kettős problémával szembesül: a Putyint feltétel nélkül támogató munkásosztály munkanélkülivé válhat, a politikai hatalomból kizárt, megfélemlített újgazdagok pedig elvesztették vagyonuk jelentős részét. Felborulhat a társadalmi béke, hiszen mindkét társadalmi osztály az aktuális hatalmat fogja okolni a krízisért. Ebben a helyzetben nagyon nehéz lesz fenntartani a rendet, jelentős belpolitikai feszültségek várhatóak.

Hosszú távon viszont stabilizáló hatású lehet a jelentős fosszilis energiatartalékai miatt a világgazdaságban betöltött kiemelt szerep. Oroszország nagyon nagy taktikus. Stratégiai partnerséget szeretne kialakítani az EU-val, miközben lázas sietséggel folyik az olaj- és gázvezetékek kiépítése Kína felé – megteremtve a lehetőségét a két gazdasági nagyhatalom versenyeztetésének.

Továbbá az erősen centralizált, kvázidemokratikus orosz állami berendezkedés véleményem szerint hatékonyabb lesz a gazdasági bajok és társadalmi problémák kezelésére, mint a valójában „gazdátlan” ultraliberális európai és észak-amerikai demokratikus államformák.

Marx egyik örök érvényű megállapítása, hogy a gazdasági rendszer mindig az alap, ami meghatározza az arra épülő politikai felépítményt. Márpedig a világ mára gazdasági értelemben multipolárissá vált.

A nagy világgazdasági válság hatására a gazdasági erőközpontok újra felosztják egymást közt a világot. Nehéz ma még megbecsülni, hogy a világhatalmi játszmának kik lesznek a nyertesei és a vesztesei, de az átrendeződési folyamat már elkezdődött. Vesztesnek tűnik Észak-Amerika, és inkább nyertesnek Oroszország.

Két szcenárió

Európa és Kelet-Ázsia vetélkedése azonban még nem dőlt el. Európában magasabb szintű a fogyasztás, de a szociális védőháló költségei miatt rosszabb a gazdasági hatékonyság, és államháztartás-finanszírozási problémák jelentkezhetnek. Ázsiában nagy a termelési kapacitás, jó a gazdasági hatékonyság, de kicsi a régió belső piaca, és fennáll a társadalmi instabilitás veszélye is. Saját energiatartalékokkal és számottevő haderővel egyik térség sem rendelkezik.

Az új világgazdasági struktúra vagy irányítottan, összefogás révén („egy mindenkiért – mindenki egyért”), vagy spontán, az önös érdekek és hatalmi vektorok eredőjeként („mindenki önmagáért – a többiek ellen”) alakul ki. Az „egy mindenkiért – mindenki egyért” szcenárióval a jelentős életminőség-romlással járó átalakulási szakasz átlagban kb. három évre lenne rövidíthető, a „mindenki önmagáért – a többiek ellen” változatnál évtizedes válságra kell felkészülni, amelynek a következményei akár tragikusak is lehetnek, hiszen az elégedetlen, lázadó tömegek feszültségeinek levezetésére a történelemben már többször is a fegyveres konfliktus bizonyult a leghatásosabb eszköznek.

Sajnos, jelenleg az „egy mindenkiért – mindenki egyért” szcenárió valószínűsége a kisebb. A válság érdemi kezelésére alkalmas összefogáshoz ugyanis a nemzetállamoknak áldozatokat kellene hozniuk, és ezeket az áldozatokat a politikusoknak a választóikkal el is kellene fogadtatniuk, és erre a jelenlegi társadalmi-politikai berendezkedésben vajmi kevés az esély.

Az a liberális demokrácia, amelyben az észak-atlanti térségben élünk a jólét államformája, a szakadatlan gazdasági fejlődés terméke. Gazdasági problémák, súlyos társadalmi megrázkódtatások kezelésére jelenlegi formájában gyakorlatilag alkalmatlan.

A nagy gazdasági világválság egyúttal a demokrácia válsága is. Az a „művelt nyugat”, amely az utóbbi években szánakozó kritikával illette a kínai kommunista vezetés vagy éppen az orosz demokratikus cárizmus módszereit – félek tőle –, a közeljövőben már inkább irigyelni fogja azok válságkezelési mozgásterét és a problémák megoldásakor alkalmazható rövid válaszidőiket.

**************

(Ezt a témát elemzéssorozatom következő, Jövő idő IV.– A parazita demokráciák végnapjai című részében elemzem majd részletesebben.)

A szerző közgazdász, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Stratégiai Igazgatója.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Categories

%d bloggers like this: