Posted by: Kovács Péter | September 21, 2009

Kinek az érdeke a munkaerő-kölcsönzés?

Forrás: HRportal.hu

A munka világa sajátos keveréke az önmegvalósításnak, valamint a mások utasítására végzett kényszertevékenységnek. Ha egy dinamikus skálán tüntetjük fel a munkavégzés indítékát, a legalsó fokon a büntetésből elrendelt közcélú munkát végző személy áll, a legmagasabb fokon pedig a hivatásszakmák gyakorlói. Hol helyezkedik el ebben a rendszerben a kölcsönzött munkaerő? Kik alkalmasak arra, hogy kölcsönözzék őket, hogyan élik meg ezt a sajátos munkavállalói státuszt? Visegrádi Ildikó riportja.

Az ember legcsodálatosabb adottsága, hogy ha kell, képes tárgyként kezelni önmagát. A közösség érdekében meghozott legnagyobb áldozatvállalások, hőstettek mind abból a pszichológiai motívumból erednek, amely szerint az emberi lény képes a saját érdekeit önkéntesen elfojtani, alárendelni a közjónak, sőt az életét is képes feláldozni mások boldogulása vagy valamilyen elvont eszme érvényre juttatása érdekében.

Az ember legsötétebb adottsága, hogy ha kell, ha nem, képes tárgyként kezelni másokat. A legdurvább, legaljasabb kizsákmányolás, embertársaink semmibevétele, érdekeik elfojtása és arra kényszerítése, hogy tőlük idegen célokért vállaljanak áldozatot, abból a pszcihológiai motívumból erednek, amely szerint az emberi lény képes a saját érdekei és vágyai, egyéni értékrendje mindenek fölé helyezésére.

A Munka Törvénykönyve részletesen szabályozza a munkaerő-kölcsönzés szabályait. A 2006-os szigorítás óta tisztult a közvetítő-kölcsönző cégek piaca. Növekedett viszont a kölcsönzött munkaerő iránti igény, elsősorban a külföldi tulajdonú vállalatok részéről. A Magyarországon tevékenykedő “multik” nem integrálódtak olyan mértékben a hazai gazdaságba, hogy nemzeti vállalatoknak tekinthessük őket. Tevékenységük mindenekelőtt profitközpontú, és rendszerint nem a Magyarországon dolgozó menedzserek döntenek arról, hogy a megtermelt profit hány százalékát forgassák vissza a termelésbe. A munkaerő kérdése kizárólag mint költségtényező kerül szóba, amit lehetőleg állandó szinten kell tartani.

Ebben a riportban olyan emberek szólalnak meg, akik maguk is részesei a kölcsönzési folyamatnak. Gazdasági kapcsolataikban egymásra utaltak, bár személyesen nem ismerik egymást.

A kölcsönvevő

Márk (28 éves, közgazdász), egy külföldi tulajdonú áruházlánc humánerőforrás-menedzsere:
– A vállalat vezetői a tulajdonosváltást követően, 2005-ben döntöttek úgy, hogy az áruházi alkalmazottak közel háromnegyedét a továbbiakban kölcsönzött munkaerővel váltják fel.
– Először úgy gondoltuk, kiszervezzük a HR-t, alapítunk egy új vállalatot, és onnan kölcsönözzük vissza a szakképzett munkaerőt. A törvényi szabályozás azonban ellehetetlenítette ezt a számunkra nagyon kedvező megoldást. Ezért együttműködési megállapodást kötöttünk egy jó hírű kölcsönző céggel, oda irányítottuk az alkalmazottainkat, és most tőlük kölcsönözzük őket. Az állomány azóta többször cserélődött, sokaknak nem tetszett, hogy a határozatlan időtartamú munkaszerződéseket rövid távú, alkalmi munkaviszonnyá kívánjuk alakítani. A menedzsment elvárása azonban egyértelmű volt: a bérköltség azóta fix, tervezhető tételként jelentkezik. Bár a foglalkoztatás költségei nem csökkentek, sőt a minimálbér emelkedésével és a szolgáltatási díj növekedésével némiképp nőttek is az utóbbi évben, a profit maximalizálása érdekében ez mindenképpen hatékony megoldásnak bizonyult.
– A kölcsönzöttekkel nincs személyes kapcsolatom, velük a közvetlen feletteseik kommunikálnak. Én tőlük kapom meg a havi teljesítmény-kimutatást és a túlóra-elszámolásokat. A kölcsönzöttek időről-időre átirányításra kerülnek más üzleteinkbe, ezeknek az átirányításoknak a koordinálása szintén az én feladatom, a kölcsönző bevonásával, mivel ilyenkor előfordul, hogy új munkaszerződéseket kell kötni.
– Mindenképpen előnyös volt a vállalat számára az állandó alkalmazottak helyett a kölcsönzött munkaerő foglalkoztatása. A munkavállalók bére nem csökkent, ugyanakkor vállalatunk képes kihasználni számos foglalkoztatási kedvezményt, amire állandó alkalmazottakkal esélyünk sem lenne. Emellett kevesebb a konfliktus, az emberek tudják, hogy a határozott időtartam lejártakor a feletteseik döntésén múlik a szerződésük meghosszabbítása.

A kölcsönbeadó

Nikolett (31 éves, személyügyi szervező), egy jó hírű munkaerő-kölcsönző vállalat humánerőforrás menedzsere:
– Több külföldi tulajdonú vállalat részére biztosítunk szakképzett munkaerőt. Régi partnereinkkel folyamatosan megújítjuk a szerződéseket. Akár három havonta vagy félévente új szerződéseket kötünk, ahogy partnerünk gazdasági érdeke kívánja.
– A kölcsönzésre kerülő munkaerővel nincs személyes kapcsolatom, őket a munkatanácsadók veszik állományba, intézik a munkaszerződéseket, a bérszámfejtést és a kifizetéseket, egyeztetnek a kölcsönvevővel. Én a munkatanácsadók munkáját irányítom.
– Meggyőződésem, hogy akiket kölcsönzünk, munkához juttatunk, azoknak a szociális helyzetét nagymértékben javítjuk. Ezek az emberek nélkülünk nem jutnának munkalehetőséghez, ami megélhetést, rendszeres jövedelmet jelent számukra, hiszen az állami munkaügyi kirendeltségek képtelenek ilyen mennyiségben munkaerőt biztosítani a foglalkoztatók számára. Természetesen a kölcsönzésre kerülőknek vállalni kell, hogy hat-kilenc hónap után vagy még rövidebb időn belül esetleg más munkahelyre kerülnek, de ez nem szokott problémát okozni. Vannak olyan munkavállalóink, akiket már negyedik éve ugyanannál a kölcsönvevőnél foglalkoztatunk, és olyanok is, akik csak néhány hónapot töltenek a rendszerben.
– Igyekszünk figyelembe venni a kölcsönzésre jelentkezők egyéni igényeit, képzettségi szintjét, iskolai végzettségét. Elsősorban azonban az üzleti partnereink érdeke, mennyiségi elvárásai a meghatározóak.
– Tévedés azt gondolni, hogy a kölcsönzöttek adás-vétel tárgyának vagy “bérrabszolgának” érzik magukat! Ez egy korszerű szolgáltatás, aminek részesei lehetnek! Gondoljunk a futball-sztárokra, akiket a klubok dollármilliókért adnak-vesznek egymás között. A siker mégis a futballsztároké, őket ünnepli a közönség. Mi is arra ösztönözzük a kölcsönzésre kerülő munkavállalókat, hogy az őket foglalkoztató vállalat sikereihez képességeik és lehetőségeik szerint maximálisan járuljanak hozzá, legyenek büszkék arra, hogy a vállalathoz tartoznak.

A kölcsönzöttek

Mária (45 éves, kereskedelmi szakközépiskolában érettségizett eladó):
– Tulajdonképpen semmi kifogásom nem lehet, érettségi óta a szakmámban dolgozom, megszakítás nélkül. Bár volt egy időszak, amikor nem egészen értettem, mi történik a fejem felett. Ha megkaptam volna a részlegvezetői kinevezést, bizonyára állományban maradtam volna, de ahhoz az érettségi már kevés a mai világban, egy főiskolás fiatalt neveztek ki. A kölcsönzésnek csak az adminisztratív részleteit ismerem, szerencsére nagyon kedves az ügyintéző, mindig tudom, mit írok alá.
– Eleinte szokatlan volt, hogy az áruházlánc különböző üzleteibe irányítanak minket, akár évente többször is. A munka azonban mindenütt ugyanaz, aki szereti, az csinálja, nem azon gondolkodik, miért úgy dönt a vezetőség, ahogy dönt. Nyilván azoknak, akik kitalálták, érdekük fűződik hozzá. Nekem nincs belőle károm, ezért nem tiltakozom.
– Nyilván egészen más a hangulata egy kis boltnak, amit akár önállóan is el tudnék vezetni, mint egy ekkora áruháznak. De ezt szoktam meg, és már nem akarok a helyzetemen változtatni. Ez egy jó és biztos munkahely, és ennek ma már örülni kell. A fizetés lehetne több, de sehol sem több. Ebbe is bele kell nyugodni.

Károly (42 éves villamosmérnök, jelenleg árufeltöltőként dolgozik):
– Esélyem sem volt, hogy a honvédségi közalkalmazotti jogviszonyom megszüntetése után a szakmámban elhelyezkedjek. Több, mint egy év hiábavaló álláskeresés után jutottam arra az elhatározásra, hogy a munkaerő-kölcsönzőnél jelentkezem. A tanácsadó javaslatára letagadtam a diplomámat. Szégyellem, de enélkül most ez az állásom se lenne, márpedig a havi fizetésre szükség van, akármilyen kevés.
– Elégedetlen vagyok, és azt hiszem, jogosan! Húsz év munkaviszony után gyakorlatilag bérrabszolga lettem! A saját hazámban, egy nem ismert, sohasem látott külföldi tulajdonosnak dolgozom. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, amin saját erőmből nem tudok változtatni. Itt nincs szakszervezet, nem lehet véleményt nyilvánítani. A zsigereimben érzem, tudom, hogy iszonyúan kihasználnak, a bérem csak töredéke annak, amit ugyanennek az áruházláncnak egy nyugat-európai dolgozója keres! Élősködnek rajtam, és ezt nagyon nehezen viselem. Nem tartom természetesnek a munkavállalásnak ezt a módját. Megalázó, még akkor is, ha az ügyintézők kedvesen mosolyognak és pontosan utalják a fizetésemet. Ide-oda dobálható eszközként bánnak velem, senkit sem érdekel, hogy ember vagyok.
– Nem hiszem, hogy vállalkozóként többre vinném. Mindig alkalmazott voltam, hozzászoktam, hogy a főnökeim megmondják, mit tegyek. Dolgoztam középvezetőként is, tudom mások munkáját irányítani, de akkor is mindig voltak feletteseim. Nem, a vállalkozás nem nekem való, semmiképpen.
– A családom szerencsére türelmes, a feleségemnek egyelőre megmaradt az állása. A fiaim jobban átlátják a helyzetet, azt mondják, az én gondolkodásomban van a hiba. Az idősebb mérnök akar lenni, és ha nem veszik fel államilag finanszírozott képzésre, elmegy akár valami gyorsétterembe is az egyetem mellett, hogy előteremtse a tandíját. Azt mondják, most ez a ritmus, ezt kell felvenni. Aki nem halad, lemarad. Én lemaradtam, sajnos…

Mihály (32 éves, eladóként dolgozik):
– Nyolc általánost végeztem, egyszerűen nem ment a tanulás. Hol volt munkám, hol nem. Ha volt is, vagy bejelentették vagy nem. Alkalmi munkavállalásból éltem sokáig, édesanyám segített, amíg élt. Aztán egy rossz házasság, majd a válás miatt utcára kerültem, a munkámat is elveszítettem. Egy alapítványnak köszönhetően van fedél a fejem felett, nem lettem hajléktalan. Sok embernek lehetek hálás, amiért újra munkához jutottam.
– Megszoktam, hogy beosszam a keveset, félre tudjak tenni. Nem akarok sokáig kölcsönzött munkavállaló lenni, nem erről álmodtam gyerekkoromban. Rengeteg tapasztalatot szereztem, jót, rosszat vegyesen. Tudom, hogy kihasználnak, de nem foglalkozom vele. Amint adódik egy jobb lehetőség, váltani fogok. Talán még szakmát szerezni sem késő.

Összegzés

A munkaerő-kölcsönzés voltaképpen kinek az érdeke? A munkavállalóké biztosan nem, mivel a kölcsönzés sok esetben a munkavállalói jogaik csorbításával jár. A kölcsönzöttek teljesen eltérő egzisztenciális háttérrel rendelkeznek. Van, aki rákényszerül, van, aki lehetőségként éli meg, hogy ezen a módon – rendszerint a minimálbérnek megfelelő jövedelemért – munkalehetőséghez juthat. Többnyire a gyenge önérdek-érvényesítő képességű emberek keresnek munkalehetőséget a kölcsönző cégeknél.

A kölcsönző cég akkor jár jól, ha a kölcsönvevő pontosan fizeti a szolgáltatási díjat. Az APEH feketelistáján szereplő, jelentős adótartozást felhalmozó munkaerő-kölcsönző cégek azonban nem azt bizonyítják, hogy egy ilyen vállalkozás mentes lenne minden kockázattól. Válság esetén pedig kilátástalan helyzetbe kerülhet a kölcsönző cég, vele együtt a kölcsönzött munkavállalók, ha a partnercégek a létszámleépítés mellett döntenek.

A kölcsönvevő bérköltségei lényegében nem csökkennek, sőt növekednek is, legfeljebb a statisztikai kimutatásokban máshol jelennek meg a szolgáltatási díj tételei. A külföldi tulajdonú vállalatok azonban mégis megtalálják a számításukat: végül is ők az állami foglalkoztatási kedvezmények kiemelt célcsoportjai. Az állomány mozgatásával, az áruházlánc új üzleteinek megnyitásával, ezáltal – papíron – új munkahelyek teremtésével valószínűleg még több támogatásra, kedvezményre tehetnek szert, mint korábban.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Categories

%d bloggers like this: